Ha meglátunk egy fekete fiút, amint épp kecskéket terelget a zselici dombok között, akkor megdörzsöljük a szemünk. Ha meghalljuk, hogy kaphatott volna saját éttermet is a szüleitől, akkor feljebb vonjuk a szemöldökünk. Aztán már azon sem csodálkozunk, hogy svájci felesége kézzel feji a kecskéket egy magyar faluban ahelyett, hogy édesapja alaszkai szállodájában múlatná az időt.

Ültek a svájci lakásuk tágas teraszán – ritka pillanat volt, épp mindegyikük szabadnapot kapott: Lamine Kaba, a fekete fiú és felesége, Simone, a svájci lány. Nézték a hegyeket, hallgatták a feléjük szüremlő gyerekzsivajt, és beléjük hasított a felismerés: változtatni kell az életükön. Mert hiába a luxus, ha feláldozzák érte, amire a legjobban vágynak: a szabadságukat. Elindultak hát, hogy megkeressék – és meg sem álltak egy almáskeresztúri fáskamráig. Most ennek a teraszán reggelizgetünk. A kamrát kicsit kipofozták: építettek hozzá konyhát, bevezették a vizet, és kitették falára a családi fényképeket. S ahogy felmenőik történetét hallgatom, egyre kevésbé csodálkozok.

Simone szüleinek hentesüzletük volt Svájcban, de a húsok mellett a vállalkozás is pácba került. Ekkor a mama kisütött valamit: egész pontosan egy tepsi pástétomot. A vevők rákaptak, a kis cég pedig hamarosan nagy pástétomgyárrá fejlődött. Ekkor eladták és építettek egy szállodát Alaszkában, a vadon közepén.

Lamine családja se röghöz kötött: édesapja ghineai, édesanyja magyar, ám Münchenben telepedtek le. Ők is jómódúak, de keményen megdolgoztak érte, hogy Lamine-nak már könnyebb élete legyen. Ám Lamine – ahogy Simone is – másként gondolkodott.

Nem hinném, hogy megbánták – állapítom meg, miközben nézem a lendületes, széles mosolyú, sármos fiút és a szolid, kedves, törékeny lányt. Szemlátomást sugárzóan boldogok. Simone friss kecskesajtot tálal omlettel és szalonnával, gazdag reggeli, minden alkotórészét ők termelték meg. Főzött teát is, az előbb szedte hozzá a mentát és a citromfüvet. A hatalmas adagnál csak az étvágyuk nagyobb, de nem csoda: ma már két órát töltöttek az állatok között. Hét év alatt ugyanis – mióta itt élnek – lett belőlük elég sok.

– Először csak egy kecskét szerettünk volna, hogy ehessünk sajtot, mert gondoltuk, arra úgysem futja majd. Aztán sikerült kedvezményesen megvenni négyet, azok meg szépen elszaporodtak.

Most ötven kecskével indulunk a legelőre és további ötven a karámban kialakított gidaóvodában lapul… Ekkor kibe botlunk?

– Heidi Klum, menj arrébb – hallom Lamine-t, és már keresem is szememmel a szupermodellt. De hiába, csak egy kismalac döcög tova. Neve azonban nemcsak neki van, hanem az összes többi állatnak is. Mert időközben benépesült az udvar: lettek disznók, kismalacok, tyúkok, egy tehén, Juanita, és egy borjú is. A dombtetőn Pedro csacsi köszön ránk, aki eredetileg dísznek kellett, de ha nem vigyáz, kerülhet még mögé kocsi. Utaztathatja a vendégeket, akikből egyre több érkezik a farmra. Ennyi állatnak ugyanis olyan sok terméke lett, hogy kettecskén nem tudják elfogyasztani. Ezért épülget szép lassan a kör alakú afrikai ház is, ahol az érkezőket leültethetik.

Nézelődök még a lankás udvarban, a lenti házon felirat: Johe Galéria. Kiült elé a festőművész is, Lamine nyolcvankét éves, élénk szemű nagyapja. Ő hatvanöt évesen, egy fénykép alapján döntötte el, hogy otthagyja Budapestet és megveszi ezt a faluszéli házat. Aminek volt egy fáskamrája is…

– Ezt kerestük, itt vagyunk boldogok. Naivak voltunk, nem tudtuk, mire vállalkozunk. Az állatokhoz egyáltalán nem értettünk, de belejöttünk és minden percét élvezzük. Szép környezetben élünk, sok időt töltünk együtt, mozgunk és a legjobb minőségű ételeket esszük, amiket magunknak állítunk elő. Kell ennél nagyobb luxus? Nem is tudom, mi történne, ha vissza kellene mennünk Svájcba – mondja Simone szép magyarsággal, aztán elindul a sajtüzembe, amit a fáskamra mellett alakítottak ki. Mi Lamine-nal a kecskék után tartunk. Itt még a kutya is kétnyelvű – nyugtázom, amint Manu Chao hol magyar, hol német parancsszóra ugrik, hogy visszatereljen egy-egy elkószáló állatot. Útközben sokszor megállunk, csodáljuk a zöld ezer árnyalatába burkolózott dombokat. A levegő tele illattal, virágzik a bodza, az akác, és láthatólag Lamine is. Meséli, hogy tavaly látogatott vissza először Münchenbe, és ottani barátai elgondolkodtak.

– Egész nap a számítógép előtt dolgoznak, hogy megvehessék a tárgyakat, amikre semmi szükségük. Aztán elmennek edzeni, hogy mozogjanak. Látszólagos kényelmet kapnak, de az igazi élet lehetőségét elveszítik. Rabok egy világban, ahol minden mű, még a kaja és a mellek is. A miénk bezzeg igazi élet, mondták. De hát ezt bárki választhatja magának.

– Már csak a gyerekzsivaj hiányzik – mondom, mire kicsit elgondolkodik.
– Régebben azt hittük, talán ez az ára annak, hogy idejöttünk.

Másnap épp idézem fel magamban az almáskeresztúri élményeket és próbálom szavakba önteni a történetüket, mikor csöng a mobilom. Lamine az, de a hangja kicsit más:
– Most voltunk orvosnál. Simone kisbabát vár.

Kemény Krisztina