UTOLSÓ TÁLTOS

Valamikor régen a Badacsonyi barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái. Ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Mikor már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről.

Ragyogó szép téli nap volt, amikor a magas szikár ember aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és néhány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit nagy gonddal és szeretettel szorított magához.

Bár hosszú fehér ruhája beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme.

-Ott megy a táltos! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr!

 Csörömpölt a Tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos még csak a fejét sem fordította hátra. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.

Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, mikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, és a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég és megállásra kényszerítette az üldözőket.

Hála néked és áldás, vizeknek ura!- morogta halkan és lassú nyugodt léptekkel  folytatta útját. Attól a naptól kezdve minden télen meghasad- néha hasonló módon- a Balaton jege. A nép  rianásnak nevezi ezt a félelmetes tünetet. Sokan tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit.

Hosszú vándorlás után az erdélyi hegyek lábánál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért a fák lombja sárgult már. Egy asszony hajolt föléje. Hol vagyok? - kérdezte az öreg táltos.- És ki vagy te, leányom?

- Látó- asszony vagyok- felelte- gyógyítom a népeket, ahogyan anyámtól tanultam volt.

- Akkor mennem kell innen- sóhajtott fel a vén táltos-, még bajt hozok reád.

- Jó ideje útban lehetsz, táltos- mondta-, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok.

- Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene!

Az öreg táltos ott telelt át. Mikor járhatóvá váltak a  hegygerincek az asszony átvezette Erdély gyönyörű néma hegyei közé, a székelyek földjére.

Életének utolsó évét fent töltötte a havasban, székely pásztorok között. Békében élt senki sem zavarta. Mikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagasabb sziklacsúcsra.

Mikor felértek a tetőre, az öreg táltos lassan kezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart titokzatos holmit. Egy kard acélja csillogott a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és a pengéjén az ősi rovásírás jelei. A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.

Isten kardja...! Szakadt föl belőle a szó.

- Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot - mondta akadozó hangon az öreg táltos. - Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy
amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét.
A székely meghajtotta a fejét.
- Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra - mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen.
- És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szent Anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját!
Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet!
Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való székely,egyszerű hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidősebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos előtt. Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltűnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak. Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott:
- „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!"

Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.

Utószó:

Ezt a mondát Wass Albert egy vadászat alkalmával,késő éjen,lobogó tábortűz mellett csendesen regélő, vénséges vén székelytől hallotta, s tovább szépítette-ez a változat olvasható itt.